Ónodi Szabolcs Prima-díjas

Átadták a 2017-es Tolna megyei Prima-díjakat: Ónodi Szabolcs, a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium nyugalmazott igazgatója a magyar oktatás és köznevelés, Bor Barna, az Atomerőmű Sportegyesület válogatott cselgáncsozója a magyar sport, Révész Sándor zenész a magyar zeneművészet kategóriában vehette át az elismerést. 

A hír kapcsán felkerestem Ónodi Szabolcsot (egykori edzőmet, testnevelő tanáromat, aki az újságíró szakma felé terelt engem – ez a magyarázat talán elegendő is a tegeződés miatt J ), tekintsük át a pályafutását, társadalmi szerepvállalásait és szenvedélyeit.

– Az Alföldön nevelkedtél. Mekkora váltás volt megérkezni a Dunántúlra, a Völgységbe?

– Vannak olyan szituációk, amelyek mélyen az ember lelkébe égnek és meghatározóak az életében. Alföldi gyerekekként a kollégiumunk történelem-földrajz szakos igazgatójával kirándultunk először Dunántúlra. Pakson a téglagyárnál beszélt nekünk a löszképződésről. Itt találtunk egy ásott kutat, óriási élmény volt, hogy nem láttuk az alját. Egymás kezéből kapkodtuk ki a vödröt, míg leszakadt... Kijött a házigazda, és hihetetlen nyugalommal bocsánatot kért, kihalászta a vödröt és hozott bögrét... Elképzeltük, mi lett volna, ha ez az Alföldön történik. Ez volt az első benyomás a Dunántúlról. Komlón kaptunk szálláshelyet a bányász szakközépiskola kollégiumában, este érkeztünk, és nagy meglepetésünkre Jó szerencsét köszönéssel fogadtak a kortársaink. Mi ezt az Alföldön dolgozatírás előtt szoktuk mondani egymásnak. Láttuk, hogy mennyire segítik egymást ezek a gyerekek – ez volt egy napon belül a második nagy felfedezés, hogy nagyon érdekes emberek laknak a Dunántúlon. Pályakezdőként Pincehelyre kerültünk tanítani, ekkor kezdtünk szőlészkedni. Egyszer elszakadt az achillesem, fekvőgipszem volt, hetekig nem tudtunk kimenni a szőlőbe, és mikor ismét kijutottam, elcsodálkoztam, mert még sosem volt annyira rendben a szőlőm… Akkor éreztem, hogy nagyon jó ezekhez az emberekhez tartozni. Amikor tanári pályánkon eljutottunk Bonyhádra, egy újabb fölfedezés volt, hogy hihetetlen tehetséges náció lakja ezt a környéket, és ha komolyan veszik a diákokat, kiemelkedő eredmények születnek. Úsztunk a lehetőségekben, csodálatos volt. Aztán egy elég homogén összetételű alföldi lakosság után itt megtapasztaltuk a több nemzetiség nem csupán egymás mellett élését, hanem kulturális területen való, előrevivő vetélkedését. Úgy beleszerelmesedtünk ebbe a környezetbe, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy becsöngetnek, kicsöngetnek, és egyszer csak elküldenek nyugdíjba.

– Te magad is sportoltál (atlétika, labdarúgás, torna), aztán egy újabb váltással edzőként elkezdtél a fiatalok sikereiért dolgozni.

– Mi 10 évig általános iskolában tanítottunk, ahol még rendkívül ragaszkodó, jól motivált gyerekek vannak, de versenysport ambíciói az embernek nem igazán lehetnek egy kis általános iskolában. Mikor idekerültünk a bonyhádi gimnáziumba, azt a korosztályt láttuk, akiknek az önmegvalósítási szándéka egybeesik a pedagógus szándékával, és ez csodálatos volt. Egy pillanatig sem sajnáltam az időt arra, hogy reggeltől estig lent legyek a pályán. Lelki kielégülés volt, hogy tehetséges gyerekek közt vagyunk, versenyre megyünk, hogy országszerte jegyzik Bonyhádot. Én már nyáron tűkön ültem, hogy vajon a bejövő elsősök közt találunk-e olyanokat, akik pótolják a kimenőket. Mikor sorban álltak a tanévnyitó ünnepélyen, én már akkor kinéztem magamnak a magasakat, a szilaj tekintetűeket. Kitaláltuk a Ki tud többet futni? erőpróbát, ami egy nagyon jó szonda. A diáksportkörben tagsági könyvet kellett kiállítani, mindjárt az első órán összeszedtük ehhez a fényképeket meg az adatokat, így gyorsan megjegyeztük a diákok nevét. A nagy trükk az volt, hogy mire beindultak a szakkörök, sok fiatal már atléta volt. Ráadásul olyan volt a befogadó közeg és az edzések légköre, hogy nem igazán volt lemorzsolódás. Rangot jelentett edzésre járni, így mindig nagy létszámmal tudtunk dolgozni, ami erőt adott, hogy érdemes csinálni.

– Nem túl gyakori, hogy egy középiskolai testnevelő iskolaigazgató lesz. 

– 1992-ben az egyház visszakapta az iskolát, a pénz mellé teljes szabadságot biztosítottak a munkánkhoz, és mi visszaálltunk a minimális energiaszintre. Néhány év után észleltük magunkon a lelassulást, amit a szülők nem igazán preferáltak, egyre kevesebben jelentkeztek iskolánkba. Abban az évben, mikor meghirdették a gimnázium igazgatói pályázatát, hívtak a Testnevelési Egyetemre, ami nagyon elgondolkodtatott bennünket, mert akkor mindkét gyerekünk Pesten volt, és úgy éreztük, ez a történelmi lehetőség nem fog megismétlődni… Amíg ezen vajúdtunk, megkerestek a megyétől, és felajánlották a sportigazgatói státuszt… Eközben itt a gimnáziumban folytak a megbeszélések, végül a kollegák rám szavaztak, hogy írjam meg a pályázatot. 1999-ben kaptam meg a kinevezést. Nem teljesen természetes, hogy az ember 55 éves korában ekkorát váltson. Leültünk a tantestülettel megbeszélni, hogy mik lennének a legsürgősebb, a közép- és hosszú távú változások, melyek a gimnázium múltjához méltó fejlődést eredményeznék. Hihetetlen energiákat mozgósítottak a kollegák, tele voltak ötlettel, öröm volt minden nap bemenni a suliba. Egyre több gyerek jelentkezett hozzánk, a normatívák miatt így gazdaságilag is erősödött az iskola. A tantestülettel úgy döntöttünk, ne éljük föl a tartalékainkat, hanem próbáljunk beinvesztálni, hogy hosszú távon is meglegyenek a minőségi oktatás feltételei. Először a belső szakmai munkához szükséges feltételrendszert tettük rendbe, utána a kollégiumot, majd a főépület környezetét, a belső tereket és járdákat, pályákat. Aztán megcéloztuk egy nagyméretű tornaterem építését. Ebben partner volt az egyház és az önkormányzat, de nem találtunk pályázati lehetőséget. Aztán megláttam, hogy a BONY épületei eladók, és újraindultak az ötletek. A csarnok megvásárlásának ötletét az egyház először nem díjazta, de hála istennek mégis sikerült megvalósítani, Magyarország második legnagyobb atlétikai csarnokát mondhatjuk magunkénak.

– A gimnázium mellett van a lakásotok. Milyen érzés nap mint nap látni azokat a fejlesztéseket, amelyekben szereped volt?

– Örökös álmatlanságot okozott számomra, hogy optimális feltételek vannak most a bonyhádi gimnáziumban a sportoláshoz, de mi lesz akkor, ha nem lesznek lelkes testnevelők. De nagy örömömre olyan kollegák maradtak a testnevelés területén, akik hihetetlen nagy elánnal, önzetlenséggel nekifogtak és csinálták. Nem gondoltam, hogy a régió atlétikáját ennyire fogja mozgósítani ez a csarnok, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség bázishelynek tekinti és központi edzőtáborokat szervez ide. Olyan atlétikai élet alakult ki, ami szerintem az országban sehol

másutt nem mondható el: megvolt a tárgyi feltétel, megvolt hozzá a szakmaiság, és mögötte kellemes meglepetésként az egykori atlétáink önzetlen segítőkként visszatértek, versenybírói tanfolyamokat elvégezve segítik a munkát. A bonyhádi csarnok lett a magyar atlétika kápolnája, és én nagyon hálás vagyok, hogy ez így történt.

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz kilépned az atlétika bűvköréből, vagy épp az igazgatói szerepből, egy napi rendszerességű jelenlétből?

– Életem szép szakasza volt a gimnáziumi igazgatóság, de a tisztesség azt kívánja, hogy legyek teljes bizalommal az utódom iránt. Mivel többségében egykori tanítványok vettek körül mind a tantestületben, mind a testnevelés terén, ha megjelenek valahol, akkor többségében kérdeznek és beszélgetünk, és megáll a munka. Ezért tudatosan tartom távol magam mind a főépülettől, mind a sportlétesítményektől. Viszont maradt a régi hagyomány, hogy amikor begyújtok a műhelyben és a füst megjelenik, akkor néhány perc múlva jönnek a ráérő kollegák és nagyokat beszélgetünk. A testnevelő kollegákkal pedig az edzések után ülünk le beszélgetni 1-1 pohár bor mellett.

– Mennyiben kellett változnod, ill. változtatnod az igazgatói feladatokhoz?

– Biztos hogy kellett, bár minden tanévnyitó értekezleten elmondtam a kollegáknak, hogy minden emberi reláció, ami előfordult a világon, az már a sportban előfordult, és a sportnak mindenre megvan az egzakt válasza. Ha például pedagógus és diák között konfliktus van, a fair play jut eszembe: szabad emelt fővel elhagyni úgy a vesztes pályát, hogy lovagiasságból beismerem, hogy a másiknak is lehet igaza. Rájöttem arra, hogy akkor tudok igazán segíteni, ha a tantestülettel alapvető dolgokat tisztázunk, ahhoz viszont tartjuk magunkat. Mindjárt az elején kimondtuk, hogy minden egyes döntés előtt egy kérdést tegyünk föl magunknak: miért lesz jó ettől a bonyhádi gimnazista gyereknek? Tehát a tájékozódási pontunk, az északi sarkcsillag mindig a gyerek legyen, és akkor letisztulnak a dolgok. Kimentünk megnézni, milyen iskolából kerülnek ide, beszélgettünk az ottani kollegákkal, az augusztusi szecskatáborban az osztályfőnök jegyzetelt a gyerekekről mindent, családtól kezdve a hobbin és a sikerein át a motivációig. Fényképpel összefűzve elkészült egy összefoglaló minden gyerekről, amit minden ott tanító kollega megkapott és a naplóba is bekerült. Ez alapja lett egy bensőséges kapcsolatnak, rendkívül jónéven veszik a szülők. Eljutottunk oda, hogy tömeges jelentkezésből kell összeválogatnunk a gyerekeket, és ha kevesebb gyerek is születik, nálunk 650 diák van.

A kollegákkal megállapodtunk abban, hogy a szecskáztatást mederben kell tartani, hogy megszüntetjük az év eleji nagy felméréseket. Olyan mércét állítottunk, amit át tudnak ugrani a diákok, mert akkor lehet emelni a lécet. Olyan házirendet fogalmaztunk meg, hogy partnernek érezzék magukat a gyerekek. Megállapodtunk az egymás iránti tiszteletben. Egy tantestület akkor jó csapat, ha mindenki a helyén van, és tudjuk egymás erényét és gyengéjét. Nincs olyan, hogy egyenlő tehermegosztás, egy kisgyermekes tanárt nem osztunk be délutáni felügyeletre. Hiszem, hogy csapatban, kötelékben repülve lehet igazán nagy dolgokat véghezvinni.

Visszatérve a kérdésedre: az ember különböző életszakaszaiban megesik, hogy más-más típusú munkát kell végezzen. Én az igazgatóságot egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy egy kiemelt, rendkívüli dolog, hiszen közoktatási igazgató több ezer van az országban. Elég sokat voltam beosztott tanár, és számomra azok voltak a jó vezetők, akik a feltételeket tudták biztosítani ahhoz, hogy a kollegák a lehető legjobban tudják tenni a dolgukat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a gyerek ne a tanórából vegyen el időt a panaszaival, erre van az igazgatói iroda, ahol mindig meghallgattam a diákokat. Ha meghirdettünk egy állást, akkor a kollegák véleménye alapján döntöttünk, hogy melyik jelentkező legyen. Minden jelentkezőtől azt kértük, hogy 5-8 órát hospitáljon, lássa milyen közegben dolgozunk, kik a kollegák, milyen gyerekek vannak. És tartson is 1-2 órát, próbálja ki a módszertani eszközeit, mennyire hatékonyak.

– Társadalmi, politikai szerepeket is vállaltál.

– Minden szakmában óhatatlanul megvannak a személyiségtorzulások, és amikor az ember már eltölt 20-30 évet a pályán, akkor jólesik, ha felkérik szakfelügyelőnek. A megyei pedagógiai intézetben először szakfelügyelő, majd szaktanácsadó lettem. Hetente egy napon jártam a megyét, rengeteget tapasztaltam és tanultam. Mindig hoztam haza olyan gondolatot, ami napokig elkísért, továbbgondolásra késztetett. Megismertem a megye összes testnevelőjét, és a nyugdíjba vonulóknál hihetetlen sértettséget éreztem, hogy méltánytalanul bántak velük. Ezért alakítottunk egy testnevelő tanári egyesületet, ahol egymást megbecsüljük, összefogunk, rendezvényeket csinálunk a beérkezőknek, a nyugdíjba vonulóknak. Rá néhány évre a Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete újraindult. Sok tapasztalatunkat átvették, majd kérték, integrálódjunk be az országos egyesületbe, és mindjárt felkértek alelnöknek, az oktatás lett az én területem. Delegáltak a köznevelési tanácsba, és a minisztériumban képviselhettem a Magyar Testnevelő Tanárok Egyesületét. Komoly szerepet vállaltunk abban, hogy a testnevelés osztályzatát ne töröljék el, Magyar Bálint miniszter úr meghívott egy nyilvános televíziós vitára - és megmaradt az osztályzat. Szakmai konferenciákon gyakran kaptam előadói feladatot, nagyon jó agytorna volt. Amikor megvalósult a mindennapos testnevelés, az államtitkár asszonytól személyes felkérést kaptam, hogy írjuk meg a tantervét. Így kerültem be a Nemzeti Alaptantervet író csapat vezetésébe.

Nagy tisztesség volt, mikor a Magyar Olimpiai Bizottságba delegáltak, és testközelből megismerhettem azokat, akik fogalommá váltak a szememben, vendégül láthattam őket Bonyhádon. Nagyon érdekes vetülete volt a társadalmi kapcsolatoknak az Arany János Tehetséggondozó Program beindítása is, ebben etalon lett a bonyhádi gimnázium. Az érintett iskolákkal létrejött egy egyesület, melynek az alelnökévé választottak, így a legjobb gimnáziumoknál gyűjthettem tapasztalatokat. Meglepő volt számomra, mikor Sólyom László köztársasági elnök személyesen felkért tanácsadónak. Nagy tisztesség volt, hogy alkotó részese lehettem a Szárny és teher című kiadványnak, melyet a Magyar Tudományos Akadémián mutattak be, és ez alapján számos helyre hívtak előadónak az oktatási rendszer megújításával kapcsolatosan. Így kerültem a közéletiség legkülönbözőbb bugyraiba, hívtak és én szívesen mentem.

Politikai szerepvállalás? Az elméleti tantárgyi órákon problémamegoldó kérdéseket kap a diák, együttgondolkodásra sarkallják. Testnevelés órán viszont vezényszavak vannak, tőmondatok és utasítások. A rendszerváltás után megkerestek, hogy az MDF támogatásával elmennék-e képviselőnek. Nem szerettem volna egyetlen pártnak sem a tagja lenni, mert nyilván az eszmékkel egyet kell érteni, viszont nem szeretném, ha egy tagsági véleményt kéne képviselnem. De ha megbíznak bennem és a józaneszű döntéseimben, akkor fölvállalom. A kampány elkezdődött, és az első lakossági fórumon teljesen felháborított, hogy kételkedtek a mondandómban és visszakérdeztek. A tornateremben ilyet nem tapasztaltam, ezt fel kellett dolgoznom. Önkormányzati képviselő lettem, ciklusról ciklusra felkértek, hogy legyek a körzet képviselője, sőt bekerültem a megyei közgyűlésbe is. Rengeteget tanultam, például hogy egy mondatot hányféleképpen értelmezhetnek az emberek. Rájöttem, hogy a közös munkához nyitott kell legyek, megérteni másokat. Nagy személyi változást hozott számomra a közéletiség: el tudok fogadni más véleményt. Ha a mondandómat nem fogadják el, akkor magamban keresem a hibát, valószínű nem gondoltam végig minden megközelítést. Örülök az ellenvéleménynek, mert az továbbgondolásra sarkall, koncentráltabbá és megfontoltabbá tesz. 

– Tevékenységedet számtalan elismerés kísérte, mostani beszélgetésünket a Prima-díj generálta. 

– Azt gondolom, minden embernek jólesik és erőt ad egy elismerés, de nem mindegy, hogy jókor kapja-e az ember. Az én életemben ezek több területen és ütemesen érkeztek, mindig jó időben kaptam őket és erőt adtak. Az elsőt, az árvízvédelemért miniszteri kitüntetést katonaidőmben kaptam, a 70-es árvízre vittek bennünket. Aztán megyei majd országos sportelismerések, 4 minisztériumi kitüntetés. A legbüszkébb a köztársasági elnöki éremre vagyok, az oklevélre azt írta Sólyom László, hogy a közös munkáért fogadjam személyes köszönete és nagyrabecsülése jeléül.

– Mivel telnek a nyugdíjas napok, mennyire maradtak meg a társadalmi szerepeid?

– Az olimpiai bizottságban, a testnevelő tanárok egyesületében, az országos egyház oktatási bizottságában, a presbiteri szerepben, a Borbarát Kör vezetésében még jószívvel jelen vagyok. A józan ész azt diktálja, hogy életteret kell adni másoknak, lassacskán át kell adni a szerepeket azoknak, akik hasonló ambíciókkal, jobb kvalitásokkal jönnek. A háttérből természetesen továbbra is szívesen segítek. Ahogy az idő halad előre, a földhöz közelség ad hihetetlen belső nyugalmat. Nagy szenvedélyem a borászkodás, minőségi életünknek alapvető meghatározója, hiszen ahol bor van, ott beszélgetés, barátság, gondolatok vannak. A műhelyemben asztalosmunkát végzek, télen reggeltől estig fával dolgozom, madáretetőket vagy épp bútorokat gyártok. Zajlik a felkészülés az atlétikacsarnokban, néha átmegyek és elgyönyörködöm a fiatalok komoly munkájában. És ha hívnak, konferenciákra is járok.

– Gyermekeiteknek, unokáitoknak sikerült továbbadni a sport szeretetét.

– Semmit nem erőltettünk, de gyermekeink továbbviszik a szenvedélyeinket: Attila a kertészet-borászatot választotta, Gabi pedig a testnevelő pályát. Öt unokánk van, Fruzsina a jogászatot választotta, bár tehetséges a sporthoz. Zsombor most érettségizett, testnevelés tagozatos volt, minden sport ragad rá, viszont egyetlen sportágnál sem horgonyzott le. Az ő testvérük, Bubu nagy korkülönbséggel született, még nem látjuk az orientáltságát. Balázs az U17-es válogatottban focizik, a Vasas igazolt játékosa, ill. kölcsönjátékosként a Siófokban is szerepel. Réka kenuzik Vácon, korosztályos válogatott, az olimpiai reménységek tornáján párosban nyertek, egyéniben 2. lett 2000 méteren.

– Mi mást is mondhatna az egykori tanítvány: gratulálok az újabb elismeréshez, jó egészséget és további ifjonti lelkesedést kívánok a további tevékenységekhez!

Máté Réka

Keresés

Friss hírek