Gyémántdiplomát vett át Schwarcz Tibor

A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Karának Tanácsa jubileumi ünnepség keretében köszöntötte szeptember 23-án többek között a bonyhádi Schwarcz Tibort, aki ekkor vehette át gyémántdiplomáját, a diplomaszerzése 60. évfordulója alkalmából. Schwarcz Tibor munkássága a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumhoz kötődik, 21 évig volt az intézmény igazgatója, további 7 évig tanára, és 19 évig a BÖSZ elnöki feladatait is ellátta. A gyémántdiploma kapcsán emlékezésre kértük az ünnepeltet. Az alábbi interjút Máté Réka készítette.

– Mindig tanárnak készült?

– 1953-ban érettségiztem a bonyhádi gimnáziumban, jó sportoló voltam, a megyeválogatott tagja, és testnevelő akartam lenni. Miklós Péter igazgatóm azt mondta, ha elmegyek matematikusnak, akkor amellett annyit sportolhatok, amennyit csak akarok. Fordítva nem megy. Vonzott a repülés is, gondoltam elmegyek műszakinak… Tehát különböző elképzeléseim voltak. A beiskolázási toborzáson az ábrázoló geometriát jelöltem meg kedvenc tantárgyamként, mire azt javasolták: menjek Szegedre matematikusnak. Még a felvételin is vacilláltam, hogy mat-fiz-re vagy a kémia felvételire menjek be. Mivel a gimnáziumban nagyon jó matematikusnak számítottam, azt hittem, hogy Szegeden majd szárnyalni fogok. Aztán rájöttem, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebbek, és „megkezdődött a világ újrafelosztása”… Akkoriban nem volt divat, hogy megajánlják a jegyet, vizsgázni kellett. Négy év alatt ketten voltunk az évfolyamban, akik megkaptuk vizsga nélkül a jelest, én ábrázoló geometriából. Nem akartam mérnök lenni… pedig lehet, hogy jobb lett volna. Egyébként nagyon szerettem és szeretek tanítani, menet közben jött meg az étvágyam hozzá.

– A sport mindig nagy szerepet játszott az életében.

– Kiváló tanárom volt itt a gimnáziumban Boros Dezső, akinek bűvkörében tanultam meg azt a mondást, hogy „legszebb sport a szertorna, de az atlétika a sportok királynője”. Megtiszteltetés volt, ha valaki Boros Dezső szakosztályában tevékenykedhetett (tornászként, atlétaként vagy kosárlabdázóként). Ő választotta ki az embereket, nem volt mese, menni kellett edzeni, versenyezni. Mikor elsős gimnazista voltam, egy negyedikes fiú, aki a TF-re készült, megmutatta a súlylökés technikáját. Másodikos koromban tanította Boros a súlylökést, és én a hétnegyedes golyót rögtön 10 méter fölé löktem. Azonnal közölte, hogy másnap látni óhajt az atlétikaedzésen. Ugyanaz a TF-re készülő fiú megtanított a gyűrűn néhány mozdulatra. Egyszer a tornaterem ajtajából néztük a tornászok edzését, és ahogy voltam, nagykabátban, kalapban, bakancsban, odaléptem a gyűrűhöz, elkaptam, bemutattam egy mozdulatsort… Boros először elvörösödött, mert ha utcai cipővel mentünk a terembe, azért istentelenül nagy frász járt. De mikor meglátta, hogy így felöltözve megcsináltam pár elemet, már mondta is: holnap tornaedzés. Aztán Dezső bizalmasa lettem, mindkét szakosztálya ifjúsági vezetője. Mivel szerettem fúrni-faragni, én javítottam a gerelyeit, csináltam bástyát a dobókörhöz.

Később Szegeden is minden nap kint voltam az atlétikapályán. Két évben Csongrád megye bajnoka voltam diszkoszvetésben és súlylökésben is. Az országos ranglistán is szerepeltem. Tudtam 13 m körül súllyal lökni, és 42-43 m-t dobtam diszkosszal. Azóta is szerelmem az atlétika, csodálatos élményeket adott: Aradon megvertem a román ifjúsági válogatottat súlylökésben, de versenyeztem Nagy Zsigával, aki egykor magyar csúcstartó volt, Varjú Vilmossal, megismerhettem Zsivotzky Gyulát, Kulcsár Gergelyt, a magyar atlétika krémjét.

Mikor a bonyhádi gimnázium igazgatója lettem, az első salakos atlétikapálya és a kézilabdapálya építése az én kezdeményezésem volt. Addig gyalogutak vezettek át a gimnázium udvarán, a környék lakói azt átjárónak tekintették. Ezt én megszüntettem, a tornaterem melletti kaput befalaztattam. Természetesen emiatt nagy volt a felháborodás.

Egy ízben a magyar ifjúsági dobóválogatott is táborozott létesítményünkben. Többek között én kezdeményeztem a Bonyhádi Munkás Sport Club létrehozását is, több vegetáló sportkör összevonásával. Ennek a sportkörnek az atlétikájáért én voltam felelős egy ideig, aztán mikor az igazgatóságról leköszöntem, már nem kellettem. Ez fájó pont volt, hiszen a szívem-lelkem kitettem a sportért. Egyébként mindhárom gyerekem atletizált, gyerektornára is jártak, nálam ez nagyon fontos dolog volt.

– Kicsit előreszaladtunk. Hogy indult a pedagógusi pályafutása?

– Negyedéves egyetemista voltam, mikor a bonyhádi kollégium igazgatójával, egykori tanárommal, Balogh Lajossal megbeszéltem, hogy ide jövök főhivatású nevelőnek, amiről a megyétől írásos ígérvényt is kaptam. De aztán 1957-ben a friss diplomámmal Gyönkre akartak helyezni, amit elutasítottam. Augusztus 20. körül a bonyhádi általános iskolánál felajánlottak egy állást, ott kezdtem a pályámat. Nagyon szép év volt, osztályfőnök is lettem. Pedagógusnapkor én kaptam a legtöbb virágot, pedig szigorú tanár voltam.

– Már akkor is?

– Mindig az volt az elképzelésem, hogy okosan kell szeretni a gyereket. A haverkodás, a lazaság, a ráhagyás nem vezet eredményre. Természetesen a saját gyerekeim sem voltak kivételek. Beléjük neveltük, hogy nekik jobban kell teljesíteniük, mert az apjuk tanár. Sosem kivételeztem velük. Életem egyik legnagyobb eredménye, hogy mind a 3 gyerekemnek egyetemi diplomája van, sőt már az unokák közül is háromnak, most a negyedik küzd érte, és van még 2 középiskolás, akiknek szerintem szintén lesz. Három unokámnak már felsőfokú angol nyelvvizsgája is van. Nem kellett a nógatás, tudták maguktól, hogy nekik teljesíteni kell.

Az általános iskolából egy év múlva átkerült a kollégiumba.

– Igen, a főhivatású nevelői állásba. Nyolc évig voltam ott. Bent laktam az intézetben. Meglehetősen nagy volt a terhelésem. Előfordult, hogy 22 órában még tanítottam is a gimnáziumban, sőt vasárnaponként gyakran voltam szolgálatban a kollégiumban. De nagyon szerettem e beosztást. Ma azt mondhatom, a legjobb barátaim azon időszak diákjaiból kerültek ki. Aztán kollégiumvezető helyettes lettem, ekkor szereztem a vezetői tapasztalataimat.

Tanárként volt egy komoly konfliktusom. A nagypolitikában kijelentették, hogy a kisiparosok nem ellenségek, és engem följelentettek a pártbizottságnál, mert az egyik kisiparos gyerekének közepest adtam. Felvételiéhez jobb kellett volna. A megye kivizsgálta az ügyet egy felméréssel a tanítványaim körében, akik viszont engem tartottak a legigazságosabb tanárnak. Ennek hatására a felső vezetés szemlélete teljesen megváltozott velem szemben. Felajánlottak egy szekszárdi kollégiumvezetői állást, de azt mondtam, hogy nem megyek el Bonyhádról. Közben segítettem az öregdiákságnak megszervezni egy évfordulós összejövetelt. Akkoriban én voltam mindkét intézményben a szakszervezeti titkár (akkor még különálló volt a gimnázium és a kollégium). Aztán harminckét évesen behívattak a pártbizottságra, és azt mondták, én kellek nekik gimnáziumigazgatónak. Nagyon nehéz döntés volt elfogadni a felkínált állást. A végső lökést az adta meg, hogy akkor már volt két kislányom, és sose tudtam velük együtt lenni, a kollégiumi beosztás miatt. Azt hittem, ha iskolaigazgató leszek, majd többet lehetek a gyerekeimmel… Az igazgatói tisztséget azzal a feltétellel fogadtam el, hogy egyrészt nem szólnak bele a munkámba, másrészt nyitva hagyják egy évig a főhivatású nevelői állást, hogy visszamehessek, ha csődöt mondok.

– Gondolom itt volt talán a legnagyobb szüksége a megalkuvásmentes szigorára.

– Igen. Októberben kénytelen voltam négy kollégát fegyelmezni. Korábban rendkívül helytelen gyakorlat volt az iskolában, hogy a tanulmányi eredményt kozmetikázták. Például az egyik osztályozó konferencián, amikor elérték a 4,5 %-os bukási arányt, akkor onnan kezdve több gyerek nem bukhatott meg. Aztán helytelen volt az is, hogy a nem szakos kollégák is beleszólhattak és beleszóltak a tanuló minősítésébe. Ezt a gyakorlatot nem tudtam megemészteni, mélységesen igazságtalannak tartottam. Ezért egyik első intézkedésem az volt, hogy kimondtam: a szaktárgyat tanító kolléga osztályoz, és ebbe senki nem szólhat bele. Ennek az lett a következménye, hogy az első évben 24%-os lett a bukás… De ugye az volt a feltételem, hogy az én dolgomba nem szólhatnak bele fentről. A megyei vezetés fogta a fejét. A következő évben is 20% körüli bukást produkáltunk. Aztán szépen lementünk 4%-ra, de nem kozmetikázással, hanem tudomásul vették a diákok és a tanárok is, hogy dolgozni, tanulni kell. A gimnáziumok rangsorában az első 30 közé kerültünk. Még a Magyar Televízió is meglátogatott bennünket kíváncsian arra, hogy hogyan csináljuk. Sokan nem fogadták el szigoromat, nem értettek velem egyet, de nekem az volt az elvem, hogy mindenkitől el kell várni a képessége szerinti teljesítést, és minden tanuló elé reális képet mutató tükröt kell tartani. Csak ezzel használunk neki.

– Két évtized után felállt az igazgatói székből…

– 1987-ben meguntam, hogy minden évben emberért kellett rohanni, mert például a nyelvészek elmentek a pályáról. De más vonalon is voltak problémák. Belefáradtam. Októberben volt a minősítésem, azt írták, a „középfokú intézmények egyik legrégebben és elismerten jól regnáló igazgatója”, miközben a fizetési rangsorban a 12. voltam. Épp akkor kellett volna megint pályáznom 5 évre, de jöttek a politikai változások is, és akkor azt mondtam, befejeztem. Hét évig még tanítottam, majd 60 évesen kértem a nyugdíjazásomat.

– Melyik feladatát szerette a legjobban?

– Kellemetlen volt, hogy pályázó hiányában a leköszönésem utáni tanévet még nekem kellett elindítani. Mikor a tantestület elköszönt tőlem, akkor jöttem rá, hogy én „igazgató-szakos” vagyok. Szerettem csinálni. De én mindig keményfejű voltam, ha egyszer kimondtam, hogy nem csinálom tovább és nem pályázok, akkor az úgy is maradt. Igazgatásom alatt persze változtam, az ifjonti hév lassan hűlni kezdett, az utolsó években már bizonyos szituációkban elnézőbb voltam. Tanítani is nagyon szerettem, de igazgatóként erre csak korlátozott lehetőségem volt.

– A gyémántdiploma átvétele kapcsán felidézte az elmúlt 60 évet?

– Igen. A hajdani egyetemista társaim közül sokan doktoráltak, de nekem nem volt erre energiám, rengeteg társadalmi funkciót töltöttem be. Mikor igazgató lettem, egykori tanáraim jó része beosztottam lett. Ez is fura szituáció volt, nem fogadtak el egyből: fiatal voltam, 32 éves, de volt elképzelésem.

Az államvizsga után 50 évvel az ember megkapja az aranydiplomát, 60 évnél a gyémántot. Mondtam a családomnak, hogy egy államvizsgával én már 3 diplomát kaptam - mondja nevetve Schwarcz Tibor. - Ez nem érdem, inkább csak állapot, hogy az ember megér ennyit. A közelmúltban visszaemlékezéseket írtam neves öregdiákokról, ill. két tanáromról: Boros Dezsőről és Merész Konrádról. Rádöbbentem, hogy e két kedvelt tanárom nagyon sokat formált a habitusomon: Boros Dezső keménysége, szigora, Koma (Merész Konrád) precizitása. Egy kicsit mindig őket utánoztam, azt hiszem.

– Huszonhárom éve nyugdíjas. Hogy telnek a mindennapjai?

– Ott a műhelyem, a szőlőm, a kertem gyümölcsfákkal, van mit csinálni. A beépített szekrényt és a télikertet én építettem, a lambériát én csináltam, csempéztem, köveztem stb. A fizikai munka sosem ijesztett meg, most is mindig van munka a ház körül, csak egyre nehezebben mozgok, gyorsan fáradok.

Néha megjelennek szülők, akiket valamikor tanítottam, hogy a gyerekük ide jár a gimibe, és szeretnék, ha foglalkoznék vele. Nehéz azt mondani, hogy nem, és szerencsére szellemileg még vagyok azon a szinten, mint egy 30 éves.

A 70. születésnapomra a gyerekeimtől kaptam egy számítógépet. A fiam azt mondta: már az óvodás unokád is tudja kezelni, és te mondtad nekünk mindig, hogy a jó pap is holtáig tanul. Tanuld meg te is. Hát elkezdtem tanulni a kezelését. A digitális fényképezőgéppel készített családi fotóimat felvittem és megtanultam azokat javítani. Az interneten hallgatok zenét, immár digitális könyvtárban olvasok szépirodalmat, történelmi, szakmai, vagy épp gyümölcstermesztésről szóló írásokat. Számítógépen írok, barátokkal levelezek. Néhány éve azt írtam egy ismerősnek, hogy ha meghalok, a számítógépemet temessék mellém, legyen mivel szórakoznom a túlvilágon.

Keresés

Friss hírek