Hírek

Ónodi Szabolcs Prima-díjas

Átadták a 2017-es Tolna megyei Prima-díjakat: Ónodi Szabolcs, a bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium nyugalmazott igazgatója a magyar oktatás és köznevelés, Bor Barna, az Atomerőmű Sportegyesület válogatott cselgáncsozója a magyar sport, Révész Sándor zenész a magyar zeneművészet kategóriában vehette át az elismerést. 

A hír kapcsán felkerestem Ónodi Szabolcsot (egykori edzőmet, testnevelő tanáromat, aki az újságíró szakma felé terelt engem – ez a magyarázat talán elegendő is a tegeződés miatt J ), tekintsük át a pályafutását, társadalmi szerepvállalásait és szenvedélyeit.

– Az Alföldön nevelkedtél. Mekkora váltás volt megérkezni a Dunántúlra, a Völgységbe?

– Vannak olyan szituációk, amelyek mélyen az ember lelkébe égnek és meghatározóak az életében. Alföldi gyerekekként a kollégiumunk történelem-földrajz szakos igazgatójával kirándultunk először Dunántúlra. Pakson a téglagyárnál beszélt nekünk a löszképződésről. Itt találtunk egy ásott kutat, óriási élmény volt, hogy nem láttuk az alját. Egymás kezéből kapkodtuk ki a vödröt, míg leszakadt... Kijött a házigazda, és hihetetlen nyugalommal bocsánatot kért, kihalászta a vödröt és hozott bögrét... Elképzeltük, mi lett volna, ha ez az Alföldön történik. Ez volt az első benyomás a Dunántúlról. Komlón kaptunk szálláshelyet a bányász szakközépiskola kollégiumában, este érkeztünk, és nagy meglepetésünkre Jó szerencsét köszönéssel fogadtak a kortársaink. Mi ezt az Alföldön dolgozatírás előtt szoktuk mondani egymásnak. Láttuk, hogy mennyire segítik egymást ezek a gyerekek – ez volt egy napon belül a második nagy felfedezés, hogy nagyon érdekes emberek laknak a Dunántúlon. Pályakezdőként Pincehelyre kerültünk tanítani, ekkor kezdtünk szőlészkedni. Egyszer elszakadt az achillesem, fekvőgipszem volt, hetekig nem tudtunk kimenni a szőlőbe, és mikor ismét kijutottam, elcsodálkoztam, mert még sosem volt annyira rendben a szőlőm… Akkor éreztem, hogy nagyon jó ezekhez az emberekhez tartozni. Amikor tanári pályánkon eljutottunk Bonyhádra, egy újabb fölfedezés volt, hogy hihetetlen tehetséges náció lakja ezt a környéket, és ha komolyan veszik a diákokat, kiemelkedő eredmények születnek. Úsztunk a lehetőségekben, csodálatos volt. Aztán egy elég homogén összetételű alföldi lakosság után itt megtapasztaltuk a több nemzetiség nem csupán egymás mellett élését, hanem kulturális területen való, előrevivő vetélkedését. Úgy beleszerelmesedtünk ebbe a környezetbe, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy becsöngetnek, kicsöngetnek, és egyszer csak elküldenek nyugdíjba.

– Te magad is sportoltál (atlétika, labdarúgás, torna), aztán egy újabb váltással edzőként elkezdtél a fiatalok sikereiért dolgozni.

– Mi 10 évig általános iskolában tanítottunk, ahol még rendkívül ragaszkodó, jól motivált gyerekek vannak, de versenysport ambíciói az embernek nem igazán lehetnek egy kis általános iskolában. Mikor idekerültünk a bonyhádi gimnáziumba, azt a korosztályt láttuk, akiknek az önmegvalósítási szándéka egybeesik a pedagógus szándékával, és ez csodálatos volt. Egy pillanatig sem sajnáltam az időt arra, hogy reggeltől estig lent legyek a pályán. Lelki kielégülés volt, hogy tehetséges gyerekek közt vagyunk, versenyre megyünk, hogy országszerte jegyzik Bonyhádot. Én már nyáron tűkön ültem, hogy vajon a bejövő elsősök közt találunk-e olyanokat, akik pótolják a kimenőket. Mikor sorban álltak a tanévnyitó ünnepélyen, én már akkor kinéztem magamnak a magasakat, a szilaj tekintetűeket. Kitaláltuk a Ki tud többet futni? erőpróbát, ami egy nagyon jó szonda. A diáksportkörben tagsági könyvet kellett kiállítani, mindjárt az első órán összeszedtük ehhez a fényképeket meg az adatokat, így gyorsan megjegyeztük a diákok nevét. A nagy trükk az volt, hogy mire beindultak a szakkörök, sok fiatal már atléta volt. Ráadásul olyan volt a befogadó közeg és az edzések légköre, hogy nem igazán volt lemorzsolódás. Rangot jelentett edzésre járni, így mindig nagy létszámmal tudtunk dolgozni, ami erőt adott, hogy érdemes csinálni.

– Nem túl gyakori, hogy egy középiskolai testnevelő iskolaigazgató lesz. 

– 1992-ben az egyház visszakapta az iskolát, a pénz mellé teljes szabadságot biztosítottak a munkánkhoz, és mi visszaálltunk a minimális energiaszintre. Néhány év után észleltük magunkon a lelassulást, amit a szülők nem igazán preferáltak, egyre kevesebben jelentkeztek iskolánkba. Abban az évben, mikor meghirdették a gimnázium igazgatói pályázatát, hívtak a Testnevelési Egyetemre, ami nagyon elgondolkodtatott bennünket, mert akkor mindkét gyerekünk Pesten volt, és úgy éreztük, ez a történelmi lehetőség nem fog megismétlődni… Amíg ezen vajúdtunk, megkerestek a megyétől, és felajánlották a sportigazgatói státuszt… Eközben itt a gimnáziumban folytak a megbeszélések, végül a kollegák rám szavaztak, hogy írjam meg a pályázatot. 1999-ben kaptam meg a kinevezést. Nem teljesen természetes, hogy az ember 55 éves korában ekkorát váltson. Leültünk a tantestülettel megbeszélni, hogy mik lennének a legsürgősebb, a közép- és hosszú távú változások, melyek a gimnázium múltjához méltó fejlődést eredményeznék. Hihetetlen energiákat mozgósítottak a kollegák, tele voltak ötlettel, öröm volt minden nap bemenni a suliba. Egyre több gyerek jelentkezett hozzánk, a normatívák miatt így gazdaságilag is erősödött az iskola. A tantestülettel úgy döntöttünk, ne éljük föl a tartalékainkat, hanem próbáljunk beinvesztálni, hogy hosszú távon is meglegyenek a minőségi oktatás feltételei. Először a belső szakmai munkához szükséges feltételrendszert tettük rendbe, utána a kollégiumot, majd a főépület környezetét, a belső tereket és járdákat, pályákat. Aztán megcéloztuk egy nagyméretű tornaterem építését. Ebben partner volt az egyház és az önkormányzat, de nem találtunk pályázati lehetőséget. Aztán megláttam, hogy a BONY épületei eladók, és újraindultak az ötletek. A csarnok megvásárlásának ötletét az egyház először nem díjazta, de hála istennek mégis sikerült megvalósítani, Magyarország második legnagyobb atlétikai csarnokát mondhatjuk magunkénak.

– A gimnázium mellett van a lakásotok. Milyen érzés nap mint nap látni azokat a fejlesztéseket, amelyekben szereped volt?

– Örökös álmatlanságot okozott számomra, hogy optimális feltételek vannak most a bonyhádi gimnáziumban a sportoláshoz, de mi lesz akkor, ha nem lesznek lelkes testnevelők. De nagy örömömre olyan kollegák maradtak a testnevelés területén, akik hihetetlen nagy elánnal, önzetlenséggel nekifogtak és csinálták. Nem gondoltam, hogy a régió atlétikáját ennyire fogja mozgósítani ez a csarnok, hogy a Magyar Atlétikai Szövetség bázishelynek tekinti és központi edzőtáborokat szervez ide. Olyan atlétikai élet alakult ki, ami szerintem az országban sehol

másutt nem mondható el: megvolt a tárgyi feltétel, megvolt hozzá a szakmaiság, és mögötte kellemes meglepetésként az egykori atlétáink önzetlen segítőkként visszatértek, versenybírói tanfolyamokat elvégezve segítik a munkát. A bonyhádi csarnok lett a magyar atlétika kápolnája, és én nagyon hálás vagyok, hogy ez így történt.

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz kilépned az atlétika bűvköréből, vagy épp az igazgatói szerepből, egy napi rendszerességű jelenlétből?

– Életem szép szakasza volt a gimnáziumi igazgatóság, de a tisztesség azt kívánja, hogy legyek teljes bizalommal az utódom iránt. Mivel többségében egykori tanítványok vettek körül mind a tantestületben, mind a testnevelés terén, ha megjelenek valahol, akkor többségében kérdeznek és beszélgetünk, és megáll a munka. Ezért tudatosan tartom távol magam mind a főépülettől, mind a sportlétesítményektől. Viszont maradt a régi hagyomány, hogy amikor begyújtok a műhelyben és a füst megjelenik, akkor néhány perc múlva jönnek a ráérő kollegák és nagyokat beszélgetünk. A testnevelő kollegákkal pedig az edzések után ülünk le beszélgetni 1-1 pohár bor mellett.

– Mennyiben kellett változnod, ill. változtatnod az igazgatói feladatokhoz?

– Biztos hogy kellett, bár minden tanévnyitó értekezleten elmondtam a kollegáknak, hogy minden emberi reláció, ami előfordult a világon, az már a sportban előfordult, és a sportnak mindenre megvan az egzakt válasza. Ha például pedagógus és diák között konfliktus van, a fair play jut eszembe: szabad emelt fővel elhagyni úgy a vesztes pályát, hogy lovagiasságból beismerem, hogy a másiknak is lehet igaza. Rájöttem arra, hogy akkor tudok igazán segíteni, ha a tantestülettel alapvető dolgokat tisztázunk, ahhoz viszont tartjuk magunkat. Mindjárt az elején kimondtuk, hogy minden egyes döntés előtt egy kérdést tegyünk föl magunknak: miért lesz jó ettől a bonyhádi gimnazista gyereknek? Tehát a tájékozódási pontunk, az északi sarkcsillag mindig a gyerek legyen, és akkor letisztulnak a dolgok. Kimentünk megnézni, milyen iskolából kerülnek ide, beszélgettünk az ottani kollegákkal, az augusztusi szecskatáborban az osztályfőnök jegyzetelt a gyerekekről mindent, családtól kezdve a hobbin és a sikerein át a motivációig. Fényképpel összefűzve elkészült egy összefoglaló minden gyerekről, amit minden ott tanító kollega megkapott és a naplóba is bekerült. Ez alapja lett egy bensőséges kapcsolatnak, rendkívül jónéven veszik a szülők. Eljutottunk oda, hogy tömeges jelentkezésből kell összeválogatnunk a gyerekeket, és ha kevesebb gyerek is születik, nálunk 650 diák van.

A kollegákkal megállapodtunk abban, hogy a szecskáztatást mederben kell tartani, hogy megszüntetjük az év eleji nagy felméréseket. Olyan mércét állítottunk, amit át tudnak ugrani a diákok, mert akkor lehet emelni a lécet. Olyan házirendet fogalmaztunk meg, hogy partnernek érezzék magukat a gyerekek. Megállapodtunk az egymás iránti tiszteletben. Egy tantestület akkor jó csapat, ha mindenki a helyén van, és tudjuk egymás erényét és gyengéjét. Nincs olyan, hogy egyenlő tehermegosztás, egy kisgyermekes tanárt nem osztunk be délutáni felügyeletre. Hiszem, hogy csapatban, kötelékben repülve lehet igazán nagy dolgokat véghezvinni.

Visszatérve a kérdésedre: az ember különböző életszakaszaiban megesik, hogy más-más típusú munkát kell végezzen. Én az igazgatóságot egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy egy kiemelt, rendkívüli dolog, hiszen közoktatási igazgató több ezer van az országban. Elég sokat voltam beosztott tanár, és számomra azok voltak a jó vezetők, akik a feltételeket tudták biztosítani ahhoz, hogy a kollegák a lehető legjobban tudják tenni a dolgukat. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a gyerek ne a tanórából vegyen el időt a panaszaival, erre van az igazgatói iroda, ahol mindig meghallgattam a diákokat. Ha meghirdettünk egy állást, akkor a kollegák véleménye alapján döntöttünk, hogy melyik jelentkező legyen. Minden jelentkezőtől azt kértük, hogy 5-8 órát hospitáljon, lássa milyen közegben dolgozunk, kik a kollegák, milyen gyerekek vannak. És tartson is 1-2 órát, próbálja ki a módszertani eszközeit, mennyire hatékonyak.

– Társadalmi, politikai szerepeket is vállaltál.

– Minden szakmában óhatatlanul megvannak a személyiségtorzulások, és amikor az ember már eltölt 20-30 évet a pályán, akkor jólesik, ha felkérik szakfelügyelőnek. A megyei pedagógiai intézetben először szakfelügyelő, majd szaktanácsadó lettem. Hetente egy napon jártam a megyét, rengeteget tapasztaltam és tanultam. Mindig hoztam haza olyan gondolatot, ami napokig elkísért, továbbgondolásra késztetett. Megismertem a megye összes testnevelőjét, és a nyugdíjba vonulóknál hihetetlen sértettséget éreztem, hogy méltánytalanul bántak velük. Ezért alakítottunk egy testnevelő tanári egyesületet, ahol egymást megbecsüljük, összefogunk, rendezvényeket csinálunk a beérkezőknek, a nyugdíjba vonulóknak. Rá néhány évre a Testnevelő Tanárok Országos Egyesülete újraindult. Sok tapasztalatunkat átvették, majd kérték, integrálódjunk be az országos egyesületbe, és mindjárt felkértek alelnöknek, az oktatás lett az én területem. Delegáltak a köznevelési tanácsba, és a minisztériumban képviselhettem a Magyar Testnevelő Tanárok Egyesületét. Komoly szerepet vállaltunk abban, hogy a testnevelés osztályzatát ne töröljék el, Magyar Bálint miniszter úr meghívott egy nyilvános televíziós vitára - és megmaradt az osztályzat. Szakmai konferenciákon gyakran kaptam előadói feladatot, nagyon jó agytorna volt. Amikor megvalósult a mindennapos testnevelés, az államtitkár asszonytól személyes felkérést kaptam, hogy írjuk meg a tantervét. Így kerültem be a Nemzeti Alaptantervet író csapat vezetésébe.

Nagy tisztesség volt, mikor a Magyar Olimpiai Bizottságba delegáltak, és testközelből megismerhettem azokat, akik fogalommá váltak a szememben, vendégül láthattam őket Bonyhádon. Nagyon érdekes vetülete volt a társadalmi kapcsolatoknak az Arany János Tehetséggondozó Program beindítása is, ebben etalon lett a bonyhádi gimnázium. Az érintett iskolákkal létrejött egy egyesület, melynek az alelnökévé választottak, így a legjobb gimnáziumoknál gyűjthettem tapasztalatokat. Meglepő volt számomra, mikor Sólyom László köztársasági elnök személyesen felkért tanácsadónak. Nagy tisztesség volt, hogy alkotó részese lehettem a Szárny és teher című kiadványnak, melyet a Magyar Tudományos Akadémián mutattak be, és ez alapján számos helyre hívtak előadónak az oktatási rendszer megújításával kapcsolatosan. Így kerültem a közéletiség legkülönbözőbb bugyraiba, hívtak és én szívesen mentem.

Politikai szerepvállalás? Az elméleti tantárgyi órákon problémamegoldó kérdéseket kap a diák, együttgondolkodásra sarkallják. Testnevelés órán viszont vezényszavak vannak, tőmondatok és utasítások. A rendszerváltás után megkerestek, hogy az MDF támogatásával elmennék-e képviselőnek. Nem szerettem volna egyetlen pártnak sem a tagja lenni, mert nyilván az eszmékkel egyet kell érteni, viszont nem szeretném, ha egy tagsági véleményt kéne képviselnem. De ha megbíznak bennem és a józaneszű döntéseimben, akkor fölvállalom. A kampány elkezdődött, és az első lakossági fórumon teljesen felháborított, hogy kételkedtek a mondandómban és visszakérdeztek. A tornateremben ilyet nem tapasztaltam, ezt fel kellett dolgoznom. Önkormányzati képviselő lettem, ciklusról ciklusra felkértek, hogy legyek a körzet képviselője, sőt bekerültem a megyei közgyűlésbe is. Rengeteget tanultam, például hogy egy mondatot hányféleképpen értelmezhetnek az emberek. Rájöttem, hogy a közös munkához nyitott kell legyek, megérteni másokat. Nagy személyi változást hozott számomra a közéletiség: el tudok fogadni más véleményt. Ha a mondandómat nem fogadják el, akkor magamban keresem a hibát, valószínű nem gondoltam végig minden megközelítést. Örülök az ellenvéleménynek, mert az továbbgondolásra sarkall, koncentráltabbá és megfontoltabbá tesz. 

– Tevékenységedet számtalan elismerés kísérte, mostani beszélgetésünket a Prima-díj generálta. 

– Azt gondolom, minden embernek jólesik és erőt ad egy elismerés, de nem mindegy, hogy jókor kapja-e az ember. Az én életemben ezek több területen és ütemesen érkeztek, mindig jó időben kaptam őket és erőt adtak. Az elsőt, az árvízvédelemért miniszteri kitüntetést katonaidőmben kaptam, a 70-es árvízre vittek bennünket. Aztán megyei majd országos sportelismerések, 4 minisztériumi kitüntetés. A legbüszkébb a köztársasági elnöki éremre vagyok, az oklevélre azt írta Sólyom László, hogy a közös munkáért fogadjam személyes köszönete és nagyrabecsülése jeléül.

– Mivel telnek a nyugdíjas napok, mennyire maradtak meg a társadalmi szerepeid?

– Az olimpiai bizottságban, a testnevelő tanárok egyesületében, az országos egyház oktatási bizottságában, a presbiteri szerepben, a Borbarát Kör vezetésében még jószívvel jelen vagyok. A józan ész azt diktálja, hogy életteret kell adni másoknak, lassacskán át kell adni a szerepeket azoknak, akik hasonló ambíciókkal, jobb kvalitásokkal jönnek. A háttérből természetesen továbbra is szívesen segítek. Ahogy az idő halad előre, a földhöz közelség ad hihetetlen belső nyugalmat. Nagy szenvedélyem a borászkodás, minőségi életünknek alapvető meghatározója, hiszen ahol bor van, ott beszélgetés, barátság, gondolatok vannak. A műhelyemben asztalosmunkát végzek, télen reggeltől estig fával dolgozom, madáretetőket vagy épp bútorokat gyártok. Zajlik a felkészülés az atlétikacsarnokban, néha átmegyek és elgyönyörködöm a fiatalok komoly munkájában. És ha hívnak, konferenciákra is járok.

– Gyermekeiteknek, unokáitoknak sikerült továbbadni a sport szeretetét.

– Semmit nem erőltettünk, de gyermekeink továbbviszik a szenvedélyeinket: Attila a kertészet-borászatot választotta, Gabi pedig a testnevelő pályát. Öt unokánk van, Fruzsina a jogászatot választotta, bár tehetséges a sporthoz. Zsombor most érettségizett, testnevelés tagozatos volt, minden sport ragad rá, viszont egyetlen sportágnál sem horgonyzott le. Az ő testvérük, Bubu nagy korkülönbséggel született, még nem látjuk az orientáltságát. Balázs az U17-es válogatottban focizik, a Vasas igazolt játékosa, ill. kölcsönjátékosként a Siófokban is szerepel. Réka kenuzik Vácon, korosztályos válogatott, az olimpiai reménységek tornáján párosban nyertek, egyéniben 2. lett 2000 méteren.

– Mi mást is mondhatna az egykori tanítvány: gratulálok az újabb elismeréshez, jó egészséget és további ifjonti lelkesedést kívánok a további tevékenységekhez!

Máté Réka

Gyémántdiplomát vett át Schwarcz Tibor

A Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Karának Tanácsa jubileumi ünnepség keretében köszöntötte szeptember 23-án többek között a bonyhádi Schwarcz Tibort, aki ekkor vehette át gyémántdiplomáját, a diplomaszerzése 60. évfordulója alkalmából. Schwarcz Tibor munkássága a bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumhoz kötődik, 21 évig volt az intézmény igazgatója, további 7 évig tanára, és 19 évig a BÖSZ elnöki feladatait is ellátta. A gyémántdiploma kapcsán emlékezésre kértük az ünnepeltet. Az alábbi interjút Máté Réka készítette.

– Mindig tanárnak készült?

– 1953-ban érettségiztem a bonyhádi gimnáziumban, jó sportoló voltam, a megyeválogatott tagja, és testnevelő akartam lenni. Miklós Péter igazgatóm azt mondta, ha elmegyek matematikusnak, akkor amellett annyit sportolhatok, amennyit csak akarok. Fordítva nem megy. Vonzott a repülés is, gondoltam elmegyek műszakinak… Tehát különböző elképzeléseim voltak. A beiskolázási toborzáson az ábrázoló geometriát jelöltem meg kedvenc tantárgyamként, mire azt javasolták: menjek Szegedre matematikusnak. Még a felvételin is vacilláltam, hogy mat-fiz-re vagy a kémia felvételire menjek be. Mivel a gimnáziumban nagyon jó matematikusnak számítottam, azt hittem, hogy Szegeden majd szárnyalni fogok. Aztán rájöttem, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebbek, és „megkezdődött a világ újrafelosztása”… Akkoriban nem volt divat, hogy megajánlják a jegyet, vizsgázni kellett. Négy év alatt ketten voltunk az évfolyamban, akik megkaptuk vizsga nélkül a jelest, én ábrázoló geometriából. Nem akartam mérnök lenni… pedig lehet, hogy jobb lett volna. Egyébként nagyon szerettem és szeretek tanítani, menet közben jött meg az étvágyam hozzá.

– A sport mindig nagy szerepet játszott az életében.

– Kiváló tanárom volt itt a gimnáziumban Boros Dezső, akinek bűvkörében tanultam meg azt a mondást, hogy „legszebb sport a szertorna, de az atlétika a sportok királynője”. Megtiszteltetés volt, ha valaki Boros Dezső szakosztályában tevékenykedhetett (tornászként, atlétaként vagy kosárlabdázóként). Ő választotta ki az embereket, nem volt mese, menni kellett edzeni, versenyezni. Mikor elsős gimnazista voltam, egy negyedikes fiú, aki a TF-re készült, megmutatta a súlylökés technikáját. Másodikos koromban tanította Boros a súlylökést, és én a hétnegyedes golyót rögtön 10 méter fölé löktem. Azonnal közölte, hogy másnap látni óhajt az atlétikaedzésen. Ugyanaz a TF-re készülő fiú megtanított a gyűrűn néhány mozdulatra. Egyszer a tornaterem ajtajából néztük a tornászok edzését, és ahogy voltam, nagykabátban, kalapban, bakancsban, odaléptem a gyűrűhöz, elkaptam, bemutattam egy mozdulatsort… Boros először elvörösödött, mert ha utcai cipővel mentünk a terembe, azért istentelenül nagy frász járt. De mikor meglátta, hogy így felöltözve megcsináltam pár elemet, már mondta is: holnap tornaedzés. Aztán Dezső bizalmasa lettem, mindkét szakosztálya ifjúsági vezetője. Mivel szerettem fúrni-faragni, én javítottam a gerelyeit, csináltam bástyát a dobókörhöz.

Később Szegeden is minden nap kint voltam az atlétikapályán. Két évben Csongrád megye bajnoka voltam diszkoszvetésben és súlylökésben is. Az országos ranglistán is szerepeltem. Tudtam 13 m körül súllyal lökni, és 42-43 m-t dobtam diszkosszal. Azóta is szerelmem az atlétika, csodálatos élményeket adott: Aradon megvertem a román ifjúsági válogatottat súlylökésben, de versenyeztem Nagy Zsigával, aki egykor magyar csúcstartó volt, Varjú Vilmossal, megismerhettem Zsivotzky Gyulát, Kulcsár Gergelyt, a magyar atlétika krémjét.

Mikor a bonyhádi gimnázium igazgatója lettem, az első salakos atlétikapálya és a kézilabdapálya építése az én kezdeményezésem volt. Addig gyalogutak vezettek át a gimnázium udvarán, a környék lakói azt átjárónak tekintették. Ezt én megszüntettem, a tornaterem melletti kaput befalaztattam. Természetesen emiatt nagy volt a felháborodás.

Egy ízben a magyar ifjúsági dobóválogatott is táborozott létesítményünkben. Többek között én kezdeményeztem a Bonyhádi Munkás Sport Club létrehozását is, több vegetáló sportkör összevonásával. Ennek a sportkörnek az atlétikájáért én voltam felelős egy ideig, aztán mikor az igazgatóságról leköszöntem, már nem kellettem. Ez fájó pont volt, hiszen a szívem-lelkem kitettem a sportért. Egyébként mindhárom gyerekem atletizált, gyerektornára is jártak, nálam ez nagyon fontos dolog volt.

– Kicsit előreszaladtunk. Hogy indult a pedagógusi pályafutása?

– Negyedéves egyetemista voltam, mikor a bonyhádi kollégium igazgatójával, egykori tanárommal, Balogh Lajossal megbeszéltem, hogy ide jövök főhivatású nevelőnek, amiről a megyétől írásos ígérvényt is kaptam. De aztán 1957-ben a friss diplomámmal Gyönkre akartak helyezni, amit elutasítottam. Augusztus 20. körül a bonyhádi általános iskolánál felajánlottak egy állást, ott kezdtem a pályámat. Nagyon szép év volt, osztályfőnök is lettem. Pedagógusnapkor én kaptam a legtöbb virágot, pedig szigorú tanár voltam.

– Már akkor is?

– Mindig az volt az elképzelésem, hogy okosan kell szeretni a gyereket. A haverkodás, a lazaság, a ráhagyás nem vezet eredményre. Természetesen a saját gyerekeim sem voltak kivételek. Beléjük neveltük, hogy nekik jobban kell teljesíteniük, mert az apjuk tanár. Sosem kivételeztem velük. Életem egyik legnagyobb eredménye, hogy mind a 3 gyerekemnek egyetemi diplomája van, sőt már az unokák közül is háromnak, most a negyedik küzd érte, és van még 2 középiskolás, akiknek szerintem szintén lesz. Három unokámnak már felsőfokú angol nyelvvizsgája is van. Nem kellett a nógatás, tudták maguktól, hogy nekik teljesíteni kell.

Az általános iskolából egy év múlva átkerült a kollégiumba.

– Igen, a főhivatású nevelői állásba. Nyolc évig voltam ott. Bent laktam az intézetben. Meglehetősen nagy volt a terhelésem. Előfordult, hogy 22 órában még tanítottam is a gimnáziumban, sőt vasárnaponként gyakran voltam szolgálatban a kollégiumban. De nagyon szerettem e beosztást. Ma azt mondhatom, a legjobb barátaim azon időszak diákjaiból kerültek ki. Aztán kollégiumvezető helyettes lettem, ekkor szereztem a vezetői tapasztalataimat.

Tanárként volt egy komoly konfliktusom. A nagypolitikában kijelentették, hogy a kisiparosok nem ellenségek, és engem följelentettek a pártbizottságnál, mert az egyik kisiparos gyerekének közepest adtam. Felvételiéhez jobb kellett volna. A megye kivizsgálta az ügyet egy felméréssel a tanítványaim körében, akik viszont engem tartottak a legigazságosabb tanárnak. Ennek hatására a felső vezetés szemlélete teljesen megváltozott velem szemben. Felajánlottak egy szekszárdi kollégiumvezetői állást, de azt mondtam, hogy nem megyek el Bonyhádról. Közben segítettem az öregdiákságnak megszervezni egy évfordulós összejövetelt. Akkoriban én voltam mindkét intézményben a szakszervezeti titkár (akkor még különálló volt a gimnázium és a kollégium). Aztán harminckét évesen behívattak a pártbizottságra, és azt mondták, én kellek nekik gimnáziumigazgatónak. Nagyon nehéz döntés volt elfogadni a felkínált állást. A végső lökést az adta meg, hogy akkor már volt két kislányom, és sose tudtam velük együtt lenni, a kollégiumi beosztás miatt. Azt hittem, ha iskolaigazgató leszek, majd többet lehetek a gyerekeimmel… Az igazgatói tisztséget azzal a feltétellel fogadtam el, hogy egyrészt nem szólnak bele a munkámba, másrészt nyitva hagyják egy évig a főhivatású nevelői állást, hogy visszamehessek, ha csődöt mondok.

– Gondolom itt volt talán a legnagyobb szüksége a megalkuvásmentes szigorára.

– Igen. Októberben kénytelen voltam négy kollégát fegyelmezni. Korábban rendkívül helytelen gyakorlat volt az iskolában, hogy a tanulmányi eredményt kozmetikázták. Például az egyik osztályozó konferencián, amikor elérték a 4,5 %-os bukási arányt, akkor onnan kezdve több gyerek nem bukhatott meg. Aztán helytelen volt az is, hogy a nem szakos kollégák is beleszólhattak és beleszóltak a tanuló minősítésébe. Ezt a gyakorlatot nem tudtam megemészteni, mélységesen igazságtalannak tartottam. Ezért egyik első intézkedésem az volt, hogy kimondtam: a szaktárgyat tanító kolléga osztályoz, és ebbe senki nem szólhat bele. Ennek az lett a következménye, hogy az első évben 24%-os lett a bukás… De ugye az volt a feltételem, hogy az én dolgomba nem szólhatnak bele fentről. A megyei vezetés fogta a fejét. A következő évben is 20% körüli bukást produkáltunk. Aztán szépen lementünk 4%-ra, de nem kozmetikázással, hanem tudomásul vették a diákok és a tanárok is, hogy dolgozni, tanulni kell. A gimnáziumok rangsorában az első 30 közé kerültünk. Még a Magyar Televízió is meglátogatott bennünket kíváncsian arra, hogy hogyan csináljuk. Sokan nem fogadták el szigoromat, nem értettek velem egyet, de nekem az volt az elvem, hogy mindenkitől el kell várni a képessége szerinti teljesítést, és minden tanuló elé reális képet mutató tükröt kell tartani. Csak ezzel használunk neki.

– Két évtized után felállt az igazgatói székből…

– 1987-ben meguntam, hogy minden évben emberért kellett rohanni, mert például a nyelvészek elmentek a pályáról. De más vonalon is voltak problémák. Belefáradtam. Októberben volt a minősítésem, azt írták, a „középfokú intézmények egyik legrégebben és elismerten jól regnáló igazgatója”, miközben a fizetési rangsorban a 12. voltam. Épp akkor kellett volna megint pályáznom 5 évre, de jöttek a politikai változások is, és akkor azt mondtam, befejeztem. Hét évig még tanítottam, majd 60 évesen kértem a nyugdíjazásomat.

– Melyik feladatát szerette a legjobban?

– Kellemetlen volt, hogy pályázó hiányában a leköszönésem utáni tanévet még nekem kellett elindítani. Mikor a tantestület elköszönt tőlem, akkor jöttem rá, hogy én „igazgató-szakos” vagyok. Szerettem csinálni. De én mindig keményfejű voltam, ha egyszer kimondtam, hogy nem csinálom tovább és nem pályázok, akkor az úgy is maradt. Igazgatásom alatt persze változtam, az ifjonti hév lassan hűlni kezdett, az utolsó években már bizonyos szituációkban elnézőbb voltam. Tanítani is nagyon szerettem, de igazgatóként erre csak korlátozott lehetőségem volt.

– A gyémántdiploma átvétele kapcsán felidézte az elmúlt 60 évet?

– Igen. A hajdani egyetemista társaim közül sokan doktoráltak, de nekem nem volt erre energiám, rengeteg társadalmi funkciót töltöttem be. Mikor igazgató lettem, egykori tanáraim jó része beosztottam lett. Ez is fura szituáció volt, nem fogadtak el egyből: fiatal voltam, 32 éves, de volt elképzelésem.

Az államvizsga után 50 évvel az ember megkapja az aranydiplomát, 60 évnél a gyémántot. Mondtam a családomnak, hogy egy államvizsgával én már 3 diplomát kaptam - mondja nevetve Schwarcz Tibor. - Ez nem érdem, inkább csak állapot, hogy az ember megér ennyit. A közelmúltban visszaemlékezéseket írtam neves öregdiákokról, ill. két tanáromról: Boros Dezsőről és Merész Konrádról. Rádöbbentem, hogy e két kedvelt tanárom nagyon sokat formált a habitusomon: Boros Dezső keménysége, szigora, Koma (Merész Konrád) precizitása. Egy kicsit mindig őket utánoztam, azt hiszem.

– Huszonhárom éve nyugdíjas. Hogy telnek a mindennapjai?

– Ott a műhelyem, a szőlőm, a kertem gyümölcsfákkal, van mit csinálni. A beépített szekrényt és a télikertet én építettem, a lambériát én csináltam, csempéztem, köveztem stb. A fizikai munka sosem ijesztett meg, most is mindig van munka a ház körül, csak egyre nehezebben mozgok, gyorsan fáradok.

Néha megjelennek szülők, akiket valamikor tanítottam, hogy a gyerekük ide jár a gimibe, és szeretnék, ha foglalkoznék vele. Nehéz azt mondani, hogy nem, és szerencsére szellemileg még vagyok azon a szinten, mint egy 30 éves.

A 70. születésnapomra a gyerekeimtől kaptam egy számítógépet. A fiam azt mondta: már az óvodás unokád is tudja kezelni, és te mondtad nekünk mindig, hogy a jó pap is holtáig tanul. Tanuld meg te is. Hát elkezdtem tanulni a kezelését. A digitális fényképezőgéppel készített családi fotóimat felvittem és megtanultam azokat javítani. Az interneten hallgatok zenét, immár digitális könyvtárban olvasok szépirodalmat, történelmi, szakmai, vagy épp gyümölcstermesztésről szóló írásokat. Számítógépen írok, barátokkal levelezek. Néhány éve azt írtam egy ismerősnek, hogy ha meghalok, a számítógépemet temessék mellém, legyen mivel szórakoznom a túlvilágon.

Szeptemberi hírlevél

Hírlevelünk második évfolyamának első számát olvashatják kedves olvasóink a Hírek/Hírlevelek menüpont alatt.

Augusztusi hírelevél

Honlapunkon már olvasható a BÖSZ legújabb, augusztusi hírlevele. A hírlevél a Hírek/Hírlevelek menüpont alatt található.

Megjelent júliusi hírlevelünk

Kedves látogatóink honlapunkon a szokott helyen (Hírek/Hírlevél menüpont) olvashatják legújabb, júliusi hírlevelünket. 

További cikkeink...

  1. Júniusi hírlevél
  2. Májusi hírlevél
  3. Áprilisi hírlevél
  4. Vezetőségi ülés
  5. Megjelent a BÖSZ hírlevél márciusi száma
  6. Ülésezett a vezetőség
  7. Februári hírlevél
  8. A munka idén is folytatódik
  9. Januári hírelevél
  10. Decemberi hírlevél
  11. Novemberi hírlevél
  12. Megjelent októberi hírlevelünk
  13. Vámi Tamás Álmos Nobel-díjasokkal vezetett vitát
  14. Elindítottuk hírlevél szolgáltatásunkat
  15. Szakmai elismerésben részesült Csötönyi Nóra
  16. Szabó Edina Ivett az OTDT kitüntetésében részesült
  17. Egyetemi tanári cím adományozása Dr. Dióssy Lászlónak
  18. A 2015-ös BÖSZ nap képei
  19. Máté Réka fotókiállítása
  20. BÖSZ elnökségi ülés
  21. Alapszabály változás
  22. Új rovat a honlapon
  23. NTT díj gimnáziumunk kollektívájának
  24. Ritzel Zoltán fotós sikerei
  25. Potápi Árpád János Perczel díjat kapott
  26. Bonyhádi öregdiákok magas rangú kitüntetése
  27. Szőts Zoltán könyve Dr. László Mihályról
  28. Nahalka István: Még egy rangsor
  29. Móser Zoltán fotókiállítása Bonyhádon
  30. Mőcsényi Mihály Kossuth díjat kapott
  31. Móser Zoltán és Tamás Menyhért új albuma
  32. Gutai István új könyve jelent meg
  33. Sportösztöndíjjal Virginiában
  34. Nusser Zoltán a 2013-as év Bolyai díjasa
  35. Iskolánk öregdiákja a 2012-es Kámán Tódor-díjazottak között
  36. Móser Zoltán interjú
  37. Discipulus Meritus díj
  38. Gratulálunk!
  39. A szakma legrangosabb díjával tüntették ki Mőcsényi Mihály professzort
  40. Koritsánszky Ottó emléknap Kölesden
  41. Bonyhádi díjazottak a köztársasági elnöknél

Keresés

Friss hírek